tükör előtt

Felöltöm a cipőmet
kesztyűt húzok

Most már nem leszek más
mint aki vagyok

Diófa kérgén a repedés
pitypang libbenő bóbitája

Kutak mélyéről jöjjön
amit mondok

Gyúljanak csillagok
hogyha hallgatok

itt leszek

Várlak
Mint a tölgyek a tavaszt
Tudom hogy egyszer megérkezel
Csendben merengve nézem a völgyet
Tudod hogy én itt leszek
Sziklák repedésén vízcsepp csorog
megtörnek tavalyi szőlőindák
Lehet meg sem ismersz már
mikor megérkezel
szél fog fújni a lelkemben
tekintetem tó tükre lesz
kócos faágak közé fonódik hajam
cinkék és feketerigók dúdolnak majd benne
a karom öreganyókák görcsös botjává lesz
támaszkodnak majd rá vasárnaponként
templomba menet
Nem ölelek már senkit sem szorosan
egykedvűen fogadlak magamhoz
mint a hegyek
Moha és árvalányhaj vár majd ölemben
ha jönnél
Moha és árvalányhaj sarjad
ha nem jössz is

Én itt leszek

amit nem mondok el

(írtam én és Zoli segített) 

most már nem beszélek veled
képeslapot, levelet se küldök
nem viszik át a szavak
amit mondanék
leírni sem lehet

Ismerni akarsz?

gyere közelebb
nézd, tüzek villannak a szememben
orrom tövében feszültség remeg

vadcsapáson ügető
magányos farkas lettem
árny rejteget, ág hajlik előlem

bátyámnak karácsonyra

- nem tudom eldönteni, hogy néz ki jobban. Képen, vagy egyben szövegben:

gondolatban néha megszorítom a kezed
téged bátorítlak vagy magamat...?
meg mosolygok is rád
elmondok fél pillantással történeteket
vagy csak nézem a petrov tornyát az ablakból
és elképzelem nálad a sirályokat
és megköszönöm, hogy vagy
ölelést küldök
deres bundájú macska
cirógatásába csomagolva
mézeskalácsillattal átkötve
az angyalok talán elvszik hozzád
tudják, hogy jók voltunk egész évben
rosszak nem lehettünk
mert csak amit tudtunk, azt tettük
emberek módjára
megbotolva, újrafölállva.

Csendes délutáni magánpánik

vannak azok a kismacskák

akik beleesnek ivás közben a tejbe....

éppen így borítom magamra a világot.

őrület....

kétsorosak

****
kivárás van.
a mese végét.

maholnap

ma kalácssütésnek hívták a megtisztulást
liszt hűvös érintésének, tojáshéjnak
a békés élet ünnepe volt minden mozdulat
önként választott terhek virágzó tudata....
ma kicsiségekből építek katedrálist
festek szimfóniát mosolyokból
ebéd illatából, kiskutya öröméből....

holnap talán leomlik a mai építmény,
vagy új tornyok születnek, kitudja....

világlátás

milenne jóma

talán ölelnének a fáradt kezek....
a szemhélyak őriznék a puha fényeket....
táncolnának a lábak....
szárnyalnának a.... lélek

apám szeret engem

elutasítás-érzés
mélyre épített, automatikus bűntudat
nem úgy gondolta, tudom,
hülyeliba-hülyeliba
- már egy ideje helyette mondom.

és elém teszi fájdalmát
bűnbánatba csomagolt,
összesebzett életét
félszegen, fél szóval, fél kézzel simogat

néha még harcolunk
egymás ellen
együtt

megöregedtem

ma száz évet éltem veletek....
most eső van,
és csak nézem,
ahogy a földből
a fénygombák kinőnek....

olyan üresség van most
a vállaim között,
talán még egy utolsó
ölelés kellene....

hullanak rám a cseppek,
és én
mint a héja nélküli kagyló,
már meg sem remegek....

hullanak szavaitok,
hullanak a pillantások,
kagylóhéj nélkül az elevenbe....

de mindent,
mindent csak így lehet....
azt a száz évet ma.... veletek....


(2012.4.16.)

varázslat hóval

hegyek, köd, fenyők,
talán hó is
meg szél
az a buta érzés,
hogy csak mi ketten vagyunk igazán

és te is itthagysz,
mert persze,
mindent mindent
jobban tudsz nálamnál
én meg csak azt tudom
nézem a havat
ez ilyen varázslat
ettől majd nem sírok
vagy csak azt hiszem,
hó pottyan az arcomra

túl pici vagyok
ahhoz is, hogy féljek
inkább csak bosszantana
ha már megint
nem sikerülne
hogy rám figyelj

*

a szabadságot....
na azt próbáltam bezárni jól.... 
ide a két kitárt karom közé középre.... 
de lehet, ebben is ügyetlen vagyok 
és elcsúszott kicsit balra, 
hogy elveszítsem
- olyan gyakran nyílik az a pitvar,
meg a kamra... 

összekeveredve

a narancsfákra gondolok,
amelyek kinőttek
a gyerekkori ragacsos magokból
néha többen is - fa ikrek
hogy aztán egymás elől
szívják el az életet
és nem maradt,
csak összeszáradt törzsük

elhűlt orbáncfű tea

.... hiányoztál ---
ahogy egy kéz, vagy egy láb tud hiányozni

és tudtam, hogy te is gondolsz rám ---
ahogy a nőkre szoktak gondolni

..... hangdallam, tekintetfürdő, életringás....

és tudtam, hogy túlélem
ha hiányod sántává, vagy félkezűvé tesz

de azt is tudtam, hogy meghalok
ha asszonnyá kell lennem melletted

házak

először elmosott mindent az eső
hogy tisztába jöhessenek
szabadon, elvárások nélkül
és házak kellettek
hogy megérkezhessenek
leüljenek és kibontsák
az út porából meséiket
színeket vettek tenyérbe
vakmerő játékossággal
lett a mondat őszinte
sült krumpli és gumicsizma kellett
ölelések a léleknek
cickafark, hogy tea és koszorú legyen
melegvíz,
az egyszerű örömök királynője
ugróiskola kellett az álmoknak
fák reflektorfényben
és zene, hogy tánc lehessen
szárnyak nélkül a holdra repülni
félkezű pierott a fa illatát hozta
reggeli könnyeket egy csengettyű-lányka
látni a köveket, mint egy mesét
fészket rakni egy buszmegállóban....
füstölőillat kellett, éneklés hajnalig
sok-sok mosoly kellett,
hogy végre elhiggyük
ilyen is lehetne a valóság.....

a verebek lesznek rá tanúink

szplínes napljóbejegyzés

mennél már, de a lábad nem mozdul
addigis legalább körbetáncolják
prüszkölő szeretni valóságok

térdedre vérrel számolja föl
édessége árát a cseresznyefa

tennél el rózsaillatot télire
vagy legalább holnapra,
hogyha kibírná

gereblyehólyag az ujjadon
erre mindig későn figyelsz oda

szent Iván máglyák nélkül
osont el a kertek alatt
de érik a borsó és az újhagyma

felöltöd az álmok menyasszonyi ruháját
hogy egybe kelj benne valami újabb holnappal

hát így múlik el egy következő nap
és közben megint
féllábbal máshol vagy.

egyben

jöhetne egy újabb reneszánsz, mielőtt elsodor ez a szplín itt...