így szeretnék élni

Tudod te is
hogy nem voltál soha olyan szép
Ofélia
mint abban a pár utolsó pillanatban
mikor elengedtél végre mindent
a faágat is amelybe kapaszkodtál
hullott, hullott a vadvirág
szoknyád ráncaiból a patakvízbe
hullott az ánis meg galambvirág
hullott a ruta
mosolyogtál és elengedtél mindent
eláztak a patakvízben a kérdések
szétmállottak mint kenyérdarabok
a szokások és a "nem szabad"-ok
fölették őket az ebihalak
a többivel elúsztak az apró pisztrángok
könnyű voltál, szinte már semmi
szemed magába zárta az eget
úsztál vagy repültél

mindegy
és szabad volt végre mind a két kezed